Egy negyvenes éveiben járó férfi hónapok óta tartó derékfájdalommal érkezett hozzánk. Mire találkoztunk, már többféle megoldást kipróbált. Járt orvosnál, kapott gyógyszeres kezelést, és több terapeutánál is megfordult. A kezelések érthető módon elsősorban arra a területre irányultak, ahol a panasza volt: a derekára.
Volt, amitől átmenetileg jobban érezte magát, de igazán nem sikerült egyről a kettőre jutnia. A fájdalom újra és újra visszatért.
És tulajdonképpen itt kezdődött számomra az érdekes kérdés.
Ha hónapok óta ugyanazt a területet kezeljük, mégsem történik tartós változás, biztos, hogy továbbra is csak ott kell keresnünk a megoldást, ahol fáj?
Ezért amikor hozzánk került, először egy lépéssel hátrébb lépve kezdtünk ránézni a problémára. Nem azért, mert a dereka nem volt fontos. Hanem azért, mert meg akartuk érteni, miért éppen a dereka lett az a terület, amelyik újra és újra jelez.
Amikor elkezdtük végignézni, hogyan működik az egész teste, lassan egy másik történet rajzolódott ki.
Amikor fejben ott folytatnánk, ahol húszévesen abbahagytuk
És ez a történet szerintem sok negyven körüli embernek ismerős lehet…
A húszas-harmincas éveket elviszi a karrierépítés, a család, a gyerekek, a munka, a mindennapi rohanás. A rendszeres mozgás valahogy kikopik az életből. Aztán egyszer csak érezzük, hogy ideje lenne végre saját magunkra is jobban figyelni.
És fejben gyakran ott folytatnánk, ahol húszévesen abbahagytuk.
Futni kezdünk. Edzőterembe megyünk. Elővesszük a régi sportot. Heti három-négy edzést tervezünk, mert most már tényleg komolyan gondoljuk.
Csakhogy közben eltelt húsz év.
És nem önmagában az életkor a probléma. Hanem az, hogy egy hosszabb, kevésbé aktív időszak után a testnek időre van szüksége ahhoz, hogy ismét alkalmazkodjon a növekvő terheléshez.
A szándék jó volt. A terhelés viszont gyorsabban nőtt, mint ahogy a teste fel tudott készülni rá.
Nem csak a derekát vizsgáltuk, hanem a teljes test működését
Nála ezért nem csak a derekat kezdtük tovább kezelni, hanem azt néztük meg, hogyan osztja el a teste a terhelést.
A törzs működését vizsgálva azt láttuk, hogy a légzés és a törzs stabilizáló munkája nem működik elég gazdaságosan együtt. A rekeszizom ugyanis nemcsak a légzésben vesz részt, hanem a törzs stabilizációjának és nyomásszabályozásának is része.
Ez nem azt jelentette, hogy „megtaláltuk a rekeszizmot, ami a derékfájását okozza”.
Ennél sokkal érdekesebb volt a kérdés.
Hogyan próbál alkalmazkodni a teste ahhoz a terheléshez, amit most kérünk tőle? Hol dolgozik túl sokat, hol kevésbé hatékonyan, és miért éppen a dereka lett ennek az egyik túlterhelt szereplője?
A légzés, a törzsstabilitás és a mozgás összehangolása
Innen már egészen más irányba tudtunk továbbmenni.
Nem csak a fájó területet próbáltuk újra és újra ellazítani. Elkezdtünk azon dolgozni, hogy a teste jobban tudjon váltani: terhelni és elengedni, megfeszülni, amikor szükséges, majd lazítani, amikor már nincs rá szükség.
A légzést, a törzs munkáját és a mozgást fokozatosan újra összehangoltuk, miközben olyan terhelést kapott, amit a teste már képes volt lekövetni.
Nem egyik napról a másikra történt változás.
De innen végre elindultunk előre.
Mi tartja fenn a visszatérő derékfájdalmat?
És számomra ennek a történetnek nem az a tanulsága, hogy derékfájásnál mindenkinek a rekeszizmát kell kezelni. Az csak egy újabb leegyszerűsítés lenne.
Hanem az, hogy egy makacs, visszatérő fájdalomnál néha nem még egy kezelést kell keresni ugyanarra a helyre.
Hanem egy jobb kérdést:
Miért éppen ennek a területnek kell újra és újra ekkora terhelést átvennie?
Az EnerGentle szemléletében ezért nem egyszerűen azt keresem, hol fáj és mit kellene ott „kilazítani”. Egy lépéssel hátrébb állunk, és megpróbáljuk megérteni, hogyan működik együtt az egész rendszer: a mozgás, a terhelés, a légzés, az izomtónus és az idegrendszeri szabályozás.
Mert sokszor nem egy újabb technika hiányzik.
Hanem annak megértése, mi tartja fenn azt, ami újra és újra visszatér.